IN MEMORIAM
Bizonyára mindenki ismer idős embereket. Azokat a bácsikat, néniket, nagy vagy déd szülőket akik az életük során megéltek már számos olyan dolgot, amit a mai fiatalok egyáltalán, és még mi is csak alig tudunk elképzelni, felfogni.
Amíg köztünk vannak, sokszor nem érezzük szükségét annak, hogy egy régi történetet többedjére is meghallgassunk, mondván rohanó világunkban erre nincs idő. Pedig az általuk elmesélt történetek képviselik az igazi történelmet. Nem pedig a történészek által megírt könyvek, amelyeket az éppen aktuális politikai szélirány kénye kedve szerint változtat meg. Így lehet nemzeti hősből áruló, és az árulóból nemzeti hős, egészen rövid idő alatt. És aki mindezt csupán könyvből tanulja, csak kapkodja a fejét, hogy ez tegnap még nem így volt, akkor most hogy is van ez?
Meg kell hallgatni az öregeket, időt kell szánni arra, hogy minden történetet megismerjünk, hiszen ők ott voltak, megélték mindazt amiről mások csak írnak. Mi lehetne hitelesebb forrás annál, mint az aki az "első sorból nézte végig" az egészet.
Sajnos nemrégiben távozott közülünk, egy remek idős elme. Dédi, 103 éves volt. Megélt jót, rosszat egyaránt. Rezsimeket és diktátorokat, háborúkat és újjáépítéseket. Egyszóval mindent az elmúlt évek történelméből, mindent abból, amiről az igazat csak azok tudják akik részesei voltak. Ő ott volt, és végigcsinálta mindazt amit csak nagyon kevesen. A sok borzalom, nélkülözés és fájdalom közepette, nem felejtett el ember, nagyi, dédi maradni. Nem felejtett el szeretni, és azokért akiket szeretett mindent megtenni. Minden erejével támogatni az "ifjakat". Kiállt melletünk akkor is, amikor senki más nem. Keserű időkben lelket öntött belénk, és szigorú volt amikor kellett, de mindenek előtt negyon szeretett minket.
A halál, az elmúlás szomorú, az ember számára fel nem fogható dolgok. Az, hogy ahol tegnap még beszélgettünk, ott ma már csak egy üres szék hever, hogy aki nemrég még karnyújtásnyira volt, az ma a távolba veszik el, és a maga után hagyott űrt semmi nem tudja betölteni.
Látni azt ahogy napról napra gyengébb, mint egy pihegő kismadár, aki másra nem vágyik csak hogy végre örök nyugalomra térjen. Szemei a messzeségben elrévedve, fájdalommal és megnyugvással tele. Nem kér, nem könyörög, csak fájdalmasan pihegve vár. Várja az elkerülhetetlent...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése