Amikor rám tör...

...egy húzós fárasztó nap után, amikor már mindenki alszik, csak Én vagyok fent meg a lap topom, a félhomályban elmerengek dolgokon. Dolgokon amelyek nem feltétlenül fontosak. Este tizenegykor amúgy sem akarom feltétlenül megváltani a világot, - de ezek ott motoszkálnak agyam szövevényes tekervényhálózatain, kósza elektronok formájában. Mint az energiatakarékos izzó, amelyet ha lekapcsolunk még jó ideig pislákol.

Ilyenkor jön az, hogy a gondolatokat formába kellene önteni, leírni vagy valami. Részben azért, mert nem hagynak békén, és így nem fogok tudni elaludni, persze a borzalmas éjszaka után másnapra elfelejtem őket, de éjszaka piszkálni fognak. Részben pedig azért, mert a gondolatok érzések fontosak. Számomra és azoknak akik lélekkel rendelkeznek mindenképpen.

Ez az egész úgy kezdődött, hogy nagy zenészek műveit hallgattam munka közben egy megosztó portálról. Gary Moore, Pink Floyd, Genesis ...stb. ettől általában jobban megy a munka, és kicsit ki is kapcsolok. Sokszor van ez így, általában sokáig dolgozom este, ennek több oka is van, de ezeket itt nem ecsetelném. Ami a lényeg, hogy zenehallgatás közben, Gary Moore hatására előtört belőlem egy érzés amely David Gilmour: Wish you were here számánál csúcsosodott Mount Everest-i magasságokba. Igazán sohasem szerettem ezt a dalt, de most nagyobb jelentősége volt mint azelőtt bármikor, és ebben az unplugged verzióban talán még fájdalmasabb volt hallani. Amikor David Gilmour szívszorítóan belekezdett gitárjátékába hát... sok minden előkerült. Aki ott volt a fellépéseinken az tudhatja, hogy ezt a számot anno játszottuk.

Eszembe jutott az együttesünk, amely mára a múlt poros polcain hever szanaszét, megannyi emlék között. Előtörtek a koncertek, bulik emlékei, a próbák, az első fellépésünk amely szigorúan zárt körű volt, hogy kicsi és ismerős közönség előtt kipróbáljuk magunkat. Megannyi emlék egymás után sorban.

Azt mondják, egy férfi nem sír. Baromság! Én megtettem! Nem most, még akkor amikor kiderült, hogy feloszlunk. Na és? Nekem fájt, nagyon fájt! Számomra sokat jelentett az együttes, de úgy látszik, és ez már sokszor bebizonyosodott az életem során, hogy amihez kötődöm az előbb - utóbb szertefoszlik, mint egy szappanbuborék.

Persze az okosok azt mondják, hogy a földi létünk során nem szabad ragaszkodnunk semmihez és senkihez, de azért az igazság az, hogy aki emberi lényként él ezen a "sárgolyón", az így vagy úgy de ragaszkodik valakihez, valamihez az élete során. Természetesen az is igaz, hogy minél görcsösebben ragaszkodunk valamihez azt annál fájóbb elveszíteni. Mondhat akárki akármilyen okosat, ezeknek a dolgoknak vagy személyeknek az elvesztése piszkosul tud fájni, és akkor, ott, nincs az a szó, ima vagy Isteni segítség, amely enyhíteni tudná azt a pokoli, belülről felemésztő fájdalmat. Igazából nem a veszteség az mi földbe döngöli az embert, sőt nem is az embert, inkább az ember lelkét, hanem az adott dolog hiánya. Ezzel nem tudunk mit kezdeni. Azzal a tudattal, hogy idáig ott volt az a valami, valaki, ami számunkra, a lelkünk számára kedves volt, örömet okozott, segített a mindennapok szürke tengerén átevezni, és most nincs. Ez a hiány az ami könyörtelenül fájóvá teszi az egészet, mert ezzel nem tudunk mit kezdeni. Én azt hiszem jó úton járok, mert már tudok róla beszélni, de fájdalom még azért ott van...